Egy érem boldog tulajdonosa vagyok
Egy érem boldog tulajdonosa vagyok!
2006-ban kezdtem el lovagolni, s nagyon sokáig az alábbi mondat járt a fejemben:
„Sajnos a vakságom miatt nem adatik meg, hogy lovas éremmel, kupával gazdagítsam otthonomat, de mégis a szívemben van egy kupa - a lelkesedés kupája.”
Egészen 2012. január 14-ig csak álmodozhattam egy ilyen éremről!
Többen azt vallják, hogy az első érem a legfontosabb a világon, ennek tudunk igazán örülni. Ez igaz, azonban nálam ez az öröm megsokszorozódik. Miért is jelent nekem ilyen sokat ez a jutalom?? Mik azok a fontos állomások, melyek az érem átvételéig vezettek?
Gyermekkoromban nem jeleskedtem testnevelésből! Azt éreztem, mindig rossz, sohasem jó, amit csinálok! Tanárom állandóan ingerülten reagált rossz mozdulataimra, kellemetlen élményeket szereztem, ezáltal. Beskatulyáztak, besoroltak az ügyetlenek közé! Sokszor sírva hagytam el a tornatermet. Már azt hittem, ebből a skatulyából nincs kiút! Mégis van!
Múltak a gyermekévek, s felnőttként ízlelhettem meg a lovaglás örömét. Több lovardában jártam már, sok szép élménnyel gazdagodtam; de a számomra ideális helyet két éve találtam meg!
Mindig a legnyugodtabb lovakat kapom lovagláshoz, s még valamit: a türelmes szeretetet! Mire gondolok? Oktatóim a lovakkal tisztelettel, határozottan, mégis kimondhatatlan szeretettel, odafigyeléssel bánnak. Azt szeretnék, hogy ló és lovas minél előbb egymásra találjon, tehát itt nincs kiabálás, éles felcsattanás, hanem nyugodt, kellemes, melegséget nyújtó hangok. Fontos a humorérzék, amellyel könnyű oldani egy kezdő lovasban az esetleges félelmeket. Az a tudat, hogy oktatóim szakértelme, figyelmessége és a nyugodt lovak révén biztonságban érezhetem magam. A fő cél, hogy ló és lovas jól érezze magát együtt, hogy a ló, félelmei ellenére, örömmel dolgozzon velünk.
A türelmes szeretet révén sok-sok mindent sikerült már elsajátítanom.
Otthon is rávettem magam a rendszeres tornára, régebben alig-alig csináltam a gyakorlatokat.
A lovaglás megtanítja a legfontosabbakat: élvezni az örömteli pillanatokat, ráhangolódni a ló mozgására érezve egymást. Továbbá, motiválja az embert a sok pozitív dicséret, s a hibák korrigálása sem jelent fájdalmas kritikát, hiszen azért dolgozunk, hogy ló és lovas minél nagyobb harmóniában legyen egymással.
Az írásom elején említett lelkesedés kupája továbbra is megvan bennem. Ezt oktatóim is érzik, mert mint mondták, „feltöltöm őket”. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna! Hiszen én vagyok az, aki feltöltődni megyek oda, ezek szerint nekem is sikerül átadni valamit a lelkesedésemből…
Régebben a lovas boltban volt lehetőségem egy érmet kézbe vennem és megcsodálnom, s arról ábrándoznom, hogy vajon nekem lesz-e sajátom. A fent említett időpontban megrendezett tudásszint-felmérés alkalmából akasztották nyakamba az érmet!
Oktatóimmal együtt töltött sok-sok munka, gyakorlás, örömökben teli közös együttlét meghozta gyümölcsét. Az egyéni teljesítményemet feltornáztam arra a szintre, amely már ily módon jutalmazható!
A rossz emlékeknek ezennel búcsút intek, s elraktározom a sok szépet, ami eddig történt, és ami még történni fog.
Az érem most is itt van a nyakamban, s arra gondolok, hogy az álmok, ha nagyon akarjuk, valóra válnak! Ez az érem kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy át lehet törni a skatulya falát, ha az ember találkozik olyan személyekkel, mint akiket én megismerhettem!
KÖSZÖNET OKTATÓIMNAK MINDENÉRT!