Idővel kiderül
Idővel kiderül
„A múltat nem lehet megváltoztatni. És talán nem is lenne értelme.”
(Danielle Steel)
I.
A nagy teremben gyülekeztünk. Tele voltam várakozással. Csapatépítés? Ilyen foglalkozáson még nem vettem részt. Vajon mit fogunk csinálni?
Odakint kissé hűvös volt, de a szívemben izgalom és melegség honolt.
- Álljunk most fel, mindenki menjen oda a társához és érintsük meg egymás vállát, kezét! – hangzott a feladat.
- Milyen erős a kézfogásod! – jegyeztem meg az egyik kollegának. Ő csak mosolygott.
- A tied biztonságot sugárzó – mondtam a következő partneremnek.
- Ki gondolta volna? – mondta meglepetten.
A következő tréfás gyakorlat:
„Ránk mered bízni magad? Ha eldőlsz, elkapunk!”
Sok volt a móka, kacagás. Valaki ellazult, valaki nem. Mégis, az egymásba vetett bizalom érezhető volt.
Egy érdekes gyakorlat során pedig öt szót kellett leírnunk magunkról. A papírcédulákat összeszedtük, majd egyenként kihúztuk, s ki kellett találni, kiről van szó.
Sok, ehhez hasonló, mulatságos feladat várt még ránk!
Nekem egy valami már az első pillanattól kezdve feltűnt: elfogadtak vakságommal együtt látó munkatársaim, az embert, a mosolygós, kissé bátortalan, mégis optimista személyt látták bennem. Ezt sohasem fogom nekik elfelejteni!
II.
A nagy terembe besütött a nap. A nyitott ablakon át hallani lehetett a madarak vidám csicsergését. Kellemes virágillatot hozott felénk a szél. Mindezen szépségek ellenére rossz hangulatunk mit sem változott. Eljött az utolsó nap, a búcsú napja. Annyi együtt töltött év után, most vége. Mintha elvágták volna. Igazán nem gondoltuk, hogy az elválás ilyen váratlanul bekövetkezik. Előző héten még vidáman együtt beszélgettünk, tervezgettük a másnapi munkarendünket. Még csak pár napja annak, hogy utolsó csapatépítő feladatainkat végeztük, melyek sok izgalommal és játékkal kecsegtettek.
Most pedig itt ülünk a megszokott teremben, korántsem megszokott körülmények között. Búcsúparti. Egy kis sütemény – édes, sós – üdítő, ásványvíz, miegymás. Mondanom sem kell, egyikünknek sem volt igazán étvágya.
- Miért kellett ennek megtörténnie? – kérdezgettük egymástól.
Megpróbáltuk felidézni a sok szép pillanatot, amit együtt töltöttünk. A nehéz szellemi munka közben jó volt ezzel a kis csapattal találkozni, s mosolyt csaltunk egymás arcára. Sőt, sokszor felszabadultan nevettünk is, pedig nehéz napjaink voltak ám!
Súlyos, beteg emberek ápolásakor, kellett, egy ilyen támasz mindannyiunknak.
Valójában nem tudtunk mit mondani egymásnak, pedig máskor mindenféléről beszélgettünk.
Azt tudtam, hogy ez a nagy terem már soha nem lesz ugyanaz, mint eddig.
A kollegák tették otthonossá, utána pedig nem lesz már olyan hívogató.
A búcsú véget ért, s utána elváltak útjaink. Sajnos megszakadt a kapcsolat, ami volt, elmúlt.
Emlékszem, sokáig szomorkodtam, s nem tudtam túltenni magam a hirtelen és váratlan változáson.
„Miért, miért, miért!” – rágódtam magamban, mindhiába.
Azóta évek teltek el. Eszembe jut még időnként a kis csapat. Már nincs bennem akkora fájdalom, ennek így kellett történnie. Azóta eszembe jutott, hogy múltbeli kapcsolatokból is lehet tanulni. Mégpedig sok mindent: türelmet, szeretetet, elfogadást. Többször felidézhetem azokat a kellemes perceket, melyek emlékezetesek voltak. Véget értek ugyan, de valamiért megtörténtek az életemben. Gazdagították lelki világomat.
Most visszagondolva, változtatni az eseményeken nem lehetett, azonban azt a sok jót, amiben részesültem ezen időszak alatt, viszem magammal.
Idővel kiderült számomra, hogy sajnálatos lett volna, ha kimaradnak az életemből.
Örök emlék marad!
Árvay Mária