Játékban az erő!
Játékban az erő
„Homo ludens vagyok. Játszó ember, aki játék és humor nélkül képtelen volna élni.”
(Antal Imre)
Kora reggel volt még, minden csendes. Szívem mégis egyre nyugtalanabbul kalimpált. Már nem tudtam visszaaludni. Fontos volt ez a nap. Ma műtik majd a lábam. Ugye nem lesz semmi baj? Féltem, nagyon féltem. Szeretem a csendet, most azonban valahogy szorított legbelül. Úgy vágytam haza, a jól ismert kis szobámba, hallgatni a szüleim jól ismert reggeli neszezését. Máskor borzasztóan tud idegesíteni a kutyák állandó csaholása, hogy visszasírtam most őket. Százszor inkább azt hallgatnám, mint itt feküdjek ezen a kimondhatatlanul magas ágyon! Nagyon kívántam a megszokott, hétköznapi dolgaimat, mindent vissza, a régi kerékvágásba. Kimondhatatlanul hiányoznak azok a „kapaszkodók”, melyek most hirtelen kicsúsztak a kezeim közül. Nem jó most egyedül!
Jó lenne valakihez szólni. Történjen már valami!
Kívánságom csakhamar teljesült. Klaffogó hangot hallottam, a nővérke lépteit. Itt a fürdetés ideje. Hamarosan kezdetét veszi ez a nehéz nap is, csak sikerüljön az operáció.
Lassan minden megélénkült. Betegtársaim is felébredtek, megkezdődött az általános reggeli motozás. Hallottam, ahogy osztják a reggelit. Tudtam, most nem kaphatok.
A lábműtétem a késő délelőtti órákra volt kitűzve. Mi lesz addig? De soká lesz az még!
Körülöttem a gyerekek nem igazán bírtak magukkal, talán ők is féltek. Nyűgösködtek, nyafogtak, aki tudott, föl-alá szaladgált. Nehéz ezeket az órákat elviselni. A percek is óráknak tűnnek, hát még az órák milyen hosszadalmasak tudnak lenni ilyenkor!
A tévében sem adtak semmi érdekeset. Legalább valami jó kis filmet nézhetnénk! Volt is veszekedés, melyik csatornát nézzük, nem sikerült megegyezni. Főleg a vegyes korosztály miatt volt ez nehéz. Ha pedig az érdeklődési kört veszem, még inkább gondot okozott. A rajzfilmek mellett döntöttek végül, ez azonban engem most nem érdekelt. Walkman-omat vettem elő. Egy kis zenét hallgattam, de most ez sem kötött le, visszatettem a fiókba.
Egyszerre kedves, jól ismert hangokat hallottam, a szüleimét. Most már minden könnyebb lesz!
- Mit csináljunk? Mihez volna kedved? – kérdezték tőlem. Valójában nem is tudtam, már az is nagy dolog, hogy itt voltak mellettem!
- Olvassunk valami vidámat, mulatságosat – mondtam végül.
Anyunál mindig voltak vidám, tréfás kis történetek, viccek bőven. Most is elővett egy kis füzetet és olvasni kezdte a mosolygásra késztető vidám jeleneteket.
Egyszer csak azt vettük észre, hogy körülöttünk megszűnt a zsivaj. A gyerekek nem rendetlenkedtek már. Odasereglettek körénk, és szájtátva figyeltek bennünket.
Egyik történet jött a másik után, a móka, kacagás sem maradt el.
A történeteket egy kis játék követte. Játszottunk mi mindent, amit csak gyerekek játszhattak. A nővérek mosolyogva mentek el az ajtónk előtt.
A vidámság, játék révén átkerültünk egy másik, sokkal érdekesebb világba, ahol nincs szorongás, csak csupa nevetés és bolondozás.
Elrepült az idő, már vittek is a műtőbe. Szerencsére az operáció során nem lépett fel semmilyen komplikáció, jól sikerült. Aránylag gyorsan felépültem.
A gyerekek és én sem felejtjük el azonban a játék hatalmát, amely átsegített a legnehezebb ponton, a várakozás időszakán.
Örök hála szüleimnek és azoknak a felnőtteknek, akik tudják, hogyan lehet a feszültségekkel teli, nehéz helyzeteket oldani.
Ma már nem tudnám megmondani, pontosan mit olvastunk, és milyen játékokat játszottunk, de akkor, azok a nehéz órák könnyebbé, érdekessé, mulatságossá váltak.
Ma már elismert és fontos szakma a bohócdoktoroké! Tiszta szívből kívánom, hogy maradjon is az! Megszámolni sem lehet, mennyi gyermeknek, sőt, ha mélyen a szívünkre hallgatunk, felnőttnek van rájuk szükségük!
Köszönet munkájukért! Nekem a szüleim voltak a bohócdoktoraim, egy percig sem bántam!