Köszönöm lovacskám!

Köszönöm Lovacskám!

Szellike!!!

Ma lovagolhattalak utoljára! Ma tudtam meg, hogy elvisznek, új gazdád lesz!!!

Amikor felültem a hátadra, majdnem elsírtam magam, a könnyek már ott csillogtak a szememben! Aztán eszembe jutott, hogy így nem lehet lovagolni, hiszen megérzed, hogy zaklatott, feszült vagyok. Miért tegyelek ki ennek? A szomorúságomat éreznéd csupán, de azt nem, miért! A kedvedért összeszedtem magam és a lovaglásunk örömteli pillanataira koncentráltam!

A búcsú nehéz, nem is volt rá időm, mert már mások vártak Rád! Talán jobb is volt ez így, a hosszú elköszönés csak fájdalmasabb!

Amikor hazaértem, leültem és Rád gondoltam, azokra a szép pillanatokra, melyeket együtt éltünk át, Te és Én. Mik voltak ezek? Nézzük röviden.

Eleinte futószáron voltam veled.

Az első találkozásunkat sohasem felejtem el. Nehezen ment még akkor a tanügetés, s amikor ügetni kezdtünk, bevallom, féltem! Most fogok lehuppanni, gondoltam, mi lesz most velem? Oktatóm figyelt rám és nyugodt hangján segítette próbálkozásaimat. Ez így már jó volt, kevésbé féltem. Aztán megtanultam, hogy rád bízhatom magam, mert vigyázol rám! Biztosan érezted bizonytalanságomat!

Pár alkalommal később jött a csodálatos könnyű ügetés! Akkor először éreztem magam igazán boldognak. Már nem éreztem szorongást, átvettem mozgásod ütemét és ritmusát, éreztem, most szépen együtt mozgunk, szinte hintázunk, táncolunk, élvezzük egymás társaságát.

Eljött az a nap is, amikor egy futószáras versenyen is lovagolhattalak! Sor került a kengyel nélküli tanügetésre! Most éreztem, valóban itt a bizalom ideje! Rád is bíztam magam:

„Csak lassan, Szellike, csak lassan!” – gondoltam, s valóban, lassan ügettél, s valami csodálatos módon megkönnyebbültem, mert éreztem, segíteni akarsz nekem!

A legcsodálatosabb pillanatok a közös, önálló lovaglásaink voltak! Hihetetlen volt számomra, hogy pálca és ostor nélkül, kimondottan a csizma-, csípő-, testsúly- és szársegítségekkel mennyi mindent el lehet érni! De tudom miért, mert Te is akartad! Együtt akartál velem lenni, mi egymásra voltunk hangoLÓdva! Érezted bennem a mozgás vágyát, azt a vágyamat, hogy menjünk, menjünk és menjünk – Te sem voltál ellenére.

Sok mindent kaptam tőled Szellike: a türelmedet, nyugodtságodat, munkakedvedet, azokat a kedves hangokat, melyeket a munkánk élvezete közben adtál ki – önmagadat adtad!

Köszönöm Lovacskám!

Elmész most tőlünk, de emlékedet sokan és sokáig őrizni fogjuk!!! Csak azt remélem, jó helyre kerülsz, s úgy fognak szeretni Téged, ahogyan ezt megérdemled! Szerencsésnek mondhatja magát az a gazdi, aki Téged lovagolhat ezentúl! Csak adja meg neked mindazt, amire szükséged van, s azt kívánom, dolgozz ott is ilyen örömmel, mint nálunk!

Sok LÓszerencsét kívánok, hűséges lovasod:

Marika